Légy tökéletes! (Vagy legalábbis tűnj annak kívülről…)

Minden kornak megvan a maga eszméje, vagyis mértékadó ideája és az ebből fakadó emberideálja is: „ép testben ép lélek”, „gondolkodom, tehát vagyok”, stb. A mi korunk egyik ideája a „légy tökéletes”. Vagy legalább is tűnj annak kívülről… Ráadásul „tökéletes” alatt a hibátlant értjük. Szóval, ha nem problémamentes az életünk, nem zökkenőmentesen halad a karrierünk egy szép egyenletesen felfelé ívelő görbe mentén, nem a megfelelő időben alapítunk családot - lehetőleg 30 éves kor előtt -, majd a gyermekünk nem úgy fejlődik, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, továbbá ha arcvonásaink nem a mértani szabályosságot tükrözik, esetleg érzelmi állapotunk gyakran hullámzó, na, akkor megnézhetjük magunkat! Aki nem „tökéletes”, az nem számít sikeresnek az életben. Itt azonban nem állunk meg, sajnos. Tudatalatt úgy érezzük, hogy aki nem tökéletes, az nem is érdemes a sikerre, a boldog életre. Innen a következő állomás, hogy azt mondjuk magunknak, az, hogy nem vagyunk tökéletesek, a mi hibánk. Mi tehetünk arról, hogy nem vagyunk boldogok és sikeresek, mert nem vagyunk tökéletesek. Pedig annyian azok! Hiszen látjuk. Pontosan tudjuk, milyen lenne a tökéletes, de mi nem vagyunk képesek azt elérni, hát magunkra vessünk! A tökéletesség eszméje a mai digitális, virtuális világban, ahol lépten-nyomon vizuális ingereknek vagyunk kitéve, teljesen elvakít bennünket. Képek formájában kész üzenetek épülnek be az agyunkba megkérdőjelezhetetlen igazságként, például a tökéletességről, és annak elengedhetetlen fontosságáról. Alapelvként él az elménkben. Így aztán eszünkbe sem jut megállni egy pillanatra és belegondolni: Ki is mondta, hogy tökéletesnek kell lenni a boldogság eléréséhez? Ki és mi alapján szabta meg, hogy mi a tökéletes? A közösen meghatározott mércékkel önmagukban természetesen nincsen semmi gond, hiszen azok egy közösség számára kapaszkodókat, igazodási pontokat biztosítanak. Ha azonban a mérce hamis, valótlan, lehetetlen, vagy igazságtalan elvárást emel eszme szintjére, akkor nem töltheti be funkcióját, és többet árt, mint használ. A tökéletesség mint hibátlanság eszméje egy hamis, álszent, és téves mérce, amihez ezért nem lehet igazodni, amibe nem lehet kapaszkodni. Hiszen milyen az a kapaszkodó, ami elérhetetlen?      

Hibátlanul

Lehet-e hibátlanul élni? Soha nem tévedni, semmit el nem rontani, rosszat soha nem tenni? Persze, erre mindenki azt feleli, hogy: „Nem, hiszen senki sem tökéletes!”. Szívünk-elménk mélyén miért várjuk el mégis a hibátlanságot önmagunktól? Tudjuk, hogy hibázni az élet része, normális dolog. Mégis rettegünk a sikertelenségtől, a bukástól, a tévedéstől. Sokszor annyira, hogy bele sem merünk vágni valamilyen új dologba, mert mi van, ha nem sikerül? Mit fognak szólni mások? Hibáink, tévedéseink a bűntudat és a szégyen érzését hozzák fel bennünk. Ezek nagyon erős negatív korlátozó érzelmek, amik mind a hibához, a hibázáshoz kötődnek a tökéletesség eszméjét hirdető jelenkori világunkban. Valahogy, valamikor elhittük, hogy a hiba végleges. Elhittük, hogy ha valamit egyszer elrontunk, az örök bélyegként rajtunk marad, és lemoshatatlan hátrányba kerülünk a velünk versenyben lévő embertársainkkal. Ráadásul, ha úgy gondolunk a „hibára”, hogy az végleges, akkor úgy érezzük, hogy megbocsájthatatlan is. Ezért, ha mégis megesik velünk – persze, hogy megesik, hiszen az élet szerves része –, hogy elrontunk valamit, nem sikerül valami, akkor már csak egy dolgot tehetünk: letagadjuk, vagyis meg sem történtnek tekintjük azt. Így tettük a „hibát” tabuvá. Kifelé elhitetjük, hogy minden ok, semmi nem történt, befelé pedig nem bocsájtjuk meg. Száműzzük a hibát a rendszerből. Csakhogy ettől még a „hiba” nem tűnik el. A hiba, a tévedés, vagyis a szabályostól, illetve az elvárttól való eltérés az életben és minden rendszerben a változások mozgatórugója. A tapasztalatok, tanulságok forrása, így végső soron a fejlődés záloga. Hogyan is lehetne végleges? Éppen ellenkezőleg. Az új, a változás, a változtatás hordozója. Ennél fogva az sem igaz, hogy megbocsájthatatlan. Kijavítható, korrigálható, jóvátehető. Ha ekként tekintünk a hibára, azzal elfogadjuk létjogosultságát a rendszerben, az életünkben és önmagunkban. Ahelyett, hogy száműznénk, integráljuk a hibát a rendszerbe! Adjuk meg neki azt a méltó szerepet, amivel a szégyellni való vétek helyett életünk és önmagunk fejlődésének záloga lehet! Törekedjünk az életünkben bekövetkezett, elkövetett hibák megértésére, tanuljuk meg a leckét, amit számunkra hordoznak, és javítsunk önmagunkon a segítségükkel! Fogadjuk vissza valamennyi múltbéli, jelenbeli és jövőbeli hibánkat, és éljünk velük! Más szóval legyünk újra teljesek ahelyett, hogy tökéletesek lennénk!      

Fekete a fehéren

Gondolatban végy elő egy fehér papírlapot! Rajzolj rá, ahová csak akarsz egy kicsi, fekete színű pontot. Ha most ránézel erre a képzeletbeli rajzodra, mit gondolsz, mire fog a tekinteted fókuszálni? A nagy fehér területre, vagy a pici fekete pöttyre? Képes vagy-e egyáltalán észrevenni, hogy ez még mindig egy több, mint 90%-ában fehér lap? Vagy már csak egy hibás, bepiszkolódott lapot látsz, ami már nem is nevezhető fehér lapnak a rajta lévő kicsi fekete pötty miatt? Gondolatkísérletünkben – talán ki lehetett találni – a fehér lap szimbolizálja az életünket, lelkünket, cselekedeteinket. A fekete pötty pedig egy hibát, amit elkövettünk. Amennyiben a fekete pötty vette át az uralmat a figyelmed fölött, akkor az életben is hajlamos vagy úgy másban, mint önmagadban a hibákat meglátni. És a hibák annyira zavarnak, hogy eltörlik benned a tökéletesség érzését, legyen akármilyen pici is a hiba. Más szóval perfekcionista vagy. A hiba számodra nem olyasmi, amitől el lehet tekinteni. Hiszen ott van, és már ott is marad. Legalábbis te mindig is tudni fogod, hogy ott volt még akkor is, ha valaki megpróbálja eltüntetni. A világ és az élet ugyanis ennyire egyszerűen fekete vagy fehér. És meglehetősen stresszel, hogy ez a szép tiszta fehér lap bepiszkolódott! Ha látod ugyan a fekete pöttyöt, de ettől még látod azt is, hogy többségében a lap fehér maradt, és nem gondolod azt, hogy „ez a lap akkor már kuka, inkább előveszek egy újat”, akkor sokkal tisztábban látod az elkövetett hibáid helyét az életedben. A világ számodra nemcsak fekete, vagy fehér, a hibákat az élettel egységben lévő tényezőknek fogod fel. Sokkal rugalmasabban tudsz tehát az eléd álló nehézségekkel megbirkózni, mert nem csak a saját, de mások hibái sem stresszelnek téged annyira, hogy kibillentsenek az egyensúlyodból. Ha ráadásul gondolatban a fekete pöttyöt kiegészíted valami szép ábrává, rajzzá, akkor olyan ember vagy, aki a hibáiból még tanulni is képes, és azokból kiindulva alkotni tud valami tökéleteset. (Pláne, ha vicces a rajz, akkor még humorérzéked is van.) Legközelebb, ha hibázol, jusson eszedbe ez a gondolatkísérlet, és döntsd el, melyik reakciót választod!